Ez bizony egy fogós kérdés. Hiszen az úticél kiválasztásakor nagy segítséget nyújthat a helyi ismeretség. Persze a mennyiség és a minőség itt is felvet néhány kérdést, de ez már nagyon egyéntől függő. Hiszen egy kedves, közeli rokon is lehet teljesen visszautasító, míg egy szimpla ismerős is lehet lelkes, lelkiismeretes támasz. Hosszú sorokon át lehetne elemezi, hogy, ki miért ábrándult ki vagy fordult el honfitársaitól. Sajnos nekem is voltak negatív tapasztalataim. Én magamat egyfajta serpának definiálnám. Mutatom az utat és útravaló tanáccsal szolgálok. Néhányan ezt összekeverték az óvobácsival. Nos, nem vagyok az. Nem fogom senki kezét, nem fogom helyette csinálni azt, ami az ő dolga és nem fogom az életre tanítani. Ennek két oka van. Egyrészt megvannak a saját kis problémáim. Nem vagyok tökéletes, mint ahogy az életem se az. Másrészt, amit teszek, azért nem várok viszonzásul semmit. Vagyis összességében megvannak a saját és az általam nyújtott szívesség határai is. És ezzel szerintem mások is így vannak.
A legfontosabb, hogy az ember mérlegelje a lehetőségeit. Pénz, nyelvtudás és kapcsolatrendszer. Ezek függvényében lehet tervezni.
A személyes véleményem (és ezzel lehet vitatkozni), hogy nem biztos, az a jobb, ha másra bízzuk a sorsunkat. Én jobban szeretem magam intézni a dolgaimat, persze a korlátok így is megvannak, mert nem minden múlik rajtam. Másrészt a szívességnek is megvannak a maga sajátosságai. Ebben se gondolkodunk egyformán. Mivel nem vezérel önző érdek (kivéve, hogy jót tesz az egómnak, a sok dicsérő és hálálkodó üzenet) ezért megengedem magamnak azt a luxust, hogy eldöntöm a segítségnyújtás szintjét. Ezt eddig mindig jól eltaláltam. Ennek következtében van, akinek beleléptem a lelki világába, de így tettem szert emberileg értékes (értsd: érdekmentes) jóbarátra is.
Utolsó kommentek